Iskolánk
Falutörténet
A 12. századi időszakban szaporodtak el a földbeásott házak, felmenő fallal. Minden házhoz tartozott egy külső kemence is.
A település kialakulás még be sem fejeződött, amikor az országot a tatárok megtámadták, és feldúlták. Az 1240-es években a lakosság nagy része elpusztult, a kialakult életterek lerombolódtak.
A Dunántúl keleti része (Ráckeresztúr körzete is) tatár uralom alá került. Erre az időszakra tehető, hogy az egész országban befejeződött a települések, falvak kialakulása, s vele együtt Szent István szervezése nyomán az ország vármegyékre történő felosztása.
1242 tavaszán a tatárok elhagyták a romokban heverő országot. Az újjáéledés nyomban megindult, bár megyénk már a középkorban is ritkább lakosságú terület volt.
Fejér megye újkori térképe a török uralom következménye. A középkori virágzó vidék a török alatti pusztulásának a mértéke, ha csak számbelileg nézzük is, óriási. A vidék elvadulásán kívül a 150 éves török uralom alatt a lakosság is igen megritkult, bár kipusztulásról általánosságban nem beszélhetünk, hiszen az 1806-ban összeírt helységek, bár nyomorúságos módon, de léteztek a török uralom alatt is.
A 17. század első harmadában kezdődött meg a rácok betelepülése Fejér megyébe. A rácok főleg a Duna melléki elhagyott, egypár évtizeddel azelőtt még magyar falvakat szállták meg. A rácok többsége földművelő foglalkozást űzött, s ez állandó letelepedést igényelt. Erre az időszakra tehető falunk nevének megváltozása, a régi Keresztúrból ekkor lett Ráckeresztúr.
Ráckeresztúr község múltja felől érdeklődve kiderült, Kapitány Gyula esperes plébános adatai szerint Heister generális örököseitől vette meg a birtoktestet, báró Feldmann Anzelm 1717-ben. Ő építette a templomot, amit a bejárat feletti címerrajz is megörökített, majd 1727-1730 között Cziráky gróf tulajdonába ment át.
A II. József kori összeírás megyénkben is fontos forrásanyaga a helytörténeti kutatásoknak. E felmérés szerint „Ráckeresztúr” falunak 91 lakóháza volt. Keresztény családok 128-an voltak. Papi rendből való 1 fő, és mesteremberek 5 fő, parasztok 28 fő, házi és kerti zsellérek 119 fő, stb. A község 1830. évi népessége 1316 fő, ez 1900-ra 1846-ra változott. A település belterülete is többször bővült az évek során. Az újabb házhelyek kimérésével a lakóházak száma is növekedett.
A II. világháború jelentős károkat okozott a községben. 20 lakóház teljesen lakhatatlanná vált, 50 ház pedig kisebb-nagyobb javításokkal használhatóvá tehető volt. 370 lakóépület volt teljesen használható.
1950. október 22-én volt Ráckeresztúron az első helyi Tanácstestület választása. Az első Tanácstestület 39 tagból állt, 1990. szeptember 30-ig működött. Ekkor voltak községünkben a jelenkori első helyhatósági választások.
1990-től községünk fokozatos fejlődésen megy keresztül. Állami, helyi, és vállalkozói segítséggel fejlődik az infrastruktúra, egyre több üzlet nyílik, és szép családi házak épülnek a faluban. Állami támogatással a Dunaújvárosi Tankerület új, modern iskolát építtet községünkben. A jövő, a fejlődés jelenleg biztosított.
Ráckeresztúr elhelyezkedése
A mai Dunántúl földje, amint a régészeti leletek mutatják, már 4500 évvel ezelőtt lakott volt. Később, mai megyénk déli részén a Sárvíz mellett, valamint a jelenlegi Dunaújváros környéki dunai átkelőhelyen és a Vértes-hegység lábánál avar települések voltak. Feltehető azonban, hogy községünkben nem volt avar település. Itt nagy árterületek lehettek, a Duna, a Szent László-patak, a Váli-patak és a Velencei tó miatt.
Régen Keresztúrnak hívták. Egyes feltételezésekre, valamint amatőr kutatásokra alapozva, a pogány lázadások leverése, a kereszt, a kereszténység megvédése ebben a térségben is, mint az ország egyéb területein, a kereszt lett az uralkodó. Kereszt az Úr = Keresztúr.
A kép forrása: Ráckeresztúri Települési Értéktár
Néphagyományaink, mesterségeink
Tudvalevő, hogy egy-egy település lehetséges kialakulásánál a megélhetés, a közlekedés igen nagy szerepet játszott régmúlt időben, éppen úgy, mint napjainkban is. A Duna ill. annak közelsége meghatározó volt. A kialakult földbirtokok nagysága, személyi kötődése befolyásolta a település fejlődését. Keresztúrnak lakói a mindenkori földesúr munkásaiból tevődött össze. Mivel mindenkor a földművelés, a növénytermesztés, és állattartás volt a fő motiváció, a sík terület adta lehetőség, ezért ez irányba történt a fejlődés, a populáció alakulása. A mezőföld széle, ez a kis sík terület, ahol kis falunk is fekszik, kedvezett a növénytermelésnek. Ezért széleskörű növénykultúra honosodott meg. Így a kukorica, a szotyola (napraforgó), búza, árpa, dinnye, cukorrépa, krumpli (burgonya). Érdekes, a rozs nem volt túl elterjedt mifelénk. Az állattartáshoz szükséges szálastakarmányok közül a here (lóhere), bükköny, sűrű-kukorica vált honossá. (A sűrű-kukorica olyan volt, hogy a kukoricát igen sűrű távolságba vetették, így nem tudott teljes nagyságban kifejlődni, és csak egyik-másik hozott csövet, termést. Hasonlított a jól megtermett fattyúhoz. A fattyú a termése miatt vetett kukorica oldalhajtása. Kettőt, de néha többet is szokott hozni. A család apraja-nagyjának fattyúzni kellett, amikor itt volt az ideje.) A tehenek, borgyuk (borjak) kedvenc eledele volt a fattyú. A kecskéket, birkákat azért nem említem, mert nem volt jellemző a tartása a faluban. Az első és legfontosabb állata a ló volt. A ló a parasztember segítő munkatársa, a család kenyéradó eszköze volt. ezekkel szántotta, vetette, művelte kisebb-nagyobb földjét a megélhetésért, vagy másét bérért. A parasztember gazdasági felszereléséhez tartozott a lovas kocsi (szekér), de csak kevés embernek volt stráfkocsija (gumikerekű, hasonló a traktor vagy az autó vontatta pótkocsihoz) a faluban. Ha a lovas kocsi részeit sorolom, gondolatban felvonulnak azok az aranykezű mesteremberek, akik ennek egyes darabjait úgy készítették, hogy tudásuk legjavát és szívük egy darabját adták munkájukba. Nevük volt a garancia. A parasztembernek gyakorlatilag érteni kellett egy kicsit mindenhez. A határba ha kiment magára volt utalva. Lehet, hogy egésznap senkivel sem találkozott. A ló lábán, ha meglazult a patkó, visszakellett verni azt. Ha a kocsikerék a sok munkában eltört, akkor csúsztatva haza kellett hozni azt is. Megzsírozni a kocsitengőt (tengelyt), megreszelni a kapát, az ekevasat. A kocsirudat általában mindenki maga választotta ki, faragta, esetleg faragtatta meg. A ló szemén, ha hályog keletkezett, a porrá tört cukrot, vagy üveget fújta a gazda a ló szemébe. A bognár volt, aki a kocsikereket, kocsioldalt, saroglyát és egyéb famunkát elkészítette. Egy kerék elkészítése külön tudomány volt. Mértani pontossággal kellett megszerkeszteni, ügyes kézzel megalkotni. A bognárok elismert mesteremberek voltak. A földeken megtermelt árut a környező nagyobb települések vásárolták fel. Érd, Budatétény, Pest volt az ellátandó célállomás. Lovas kocsikkal vitték az áruféleségeket a piacra. Érdre a topekán mentek (török szó: köves utat jelent). A dinnyetermelés még néhány éve is igen virágzó volt, de a közelmúltig igen nagy cukorrépa termelő vidék volt a miénk. Az Ercsi Cukorgyár biztosította az ebből való megélhetést. Kevesen tudják elképzelni, mennyi munka, mennyi emberpróbáló fáradtság, míg csak a cukorgyárig került a répa. A répa egyelést, aki nem csinálta el sem tudja képzelni annak fáradtságos súlyát. Hajolva végigcsúszva hatalmas földtáblákat. A répaszedés, kupacba dobálás, majd koronázás. Koronával betakarták a kupacokat, védve a kiszáradástól, majd keskenynyomtávú kisvasúttal szállították a cukorrépát Ercsibe a gyárba. A ponvádlikat (csilléket) lovakkal, később már motorral húzatták. Ilyen ponvádlikkal mentek az Ercsi polgári iskolába nagyon sokan keresztúri kisdiákok is. Ez persze már a múlt, de a mi emlékeink, életünk egy darabja, történelmünk része. Ez maga Ráckeresztúr. A falu hallgatag, csöndes, megfontolt, a munkájukat becsülettel, szorgalommal végző őseink nevei a széles világ emberének talán nem is mondanak semmit. Mi azonban szívünkben, épületeinkben, hagyományainkban, szokásainkban, községünkben őrizzük, ápoljuk a múltat, s jövendőt..
Az oktatás és nevelés története falunkban
Magyarországon a 12.-13. század fordulóján kezdődött meg nagy léptekkel, és haladt előre az írásbeliség, melynek központjai a kolostorok és a káptalanok voltak. A falvakra az volt a jellemző, hogy szinte tudatlanul nőttek föl. Hazánkban az iskolaügy 1548-ban került először az országgyűlés elé. Az 1557-es országgyűlés döntést hozott arról, hogy az új iskolákról Izabella királynőnek kell gondoskodnia. Ekkor a falvakban az iskolákat sokhelyütt világi hatóságok alá tették, s a bíró gondja volt az iskolaépítés. a humanista (az emberi egyéniség szabad fejlődése) iskolarendszere a kisiskolákban is jelentkezett. A betűhangoztató olvasás, betűvetés, összeadás mellett a szorzás, az „egyszeregy” használata is megjelent.
Elkezdődött a katekizmus (vallástan) tanítása is. A katolikus iskolarendszer a 17. században gyökeresedett meg. Az iskolák ebben az időben humán és a vallásos műveltséget szolgálták. Mivel a falusi iskolák a humán és a vallásos tanítást szorgalmazták, a paraszttömeg elmaradtak a betűvetésben, s ha tanulták is, gyakorlás híján elfelejtették. A Habsburg uralom kezdetekor, 1712-1770 között a kisiskolák száma megkétszereződött. Majdnem minden második falunak volt iskolamestere. A tanítók szerény helyzetben éltek. A községtől kaptak fizetésként némi pénzösszeget, földet és természetbeni juttatást. A tanítás a téli időszakra szorítkozott, ősztől tavaszig. A nyári időszakban nagyon sok helyütt szünetelt a tanítás. Korán munkára fogták a gyerekeket..
Mária Terézia korában, majd II. József uralkodása alatt az egyházi iskolák már nem csak vallásos embert, hanem hasznos állampolgárt is akartak nevelni. Mária Terézia az 1770-es években a tanügy nagyszabású reformját hajtotta végre. Ráckeresztúron ebben az időben kezdtek az oktatás csírái megjelenni. Az 1770-es tanítói összeírás szerint Vidray Sebestyén katolikus tanító 12 tanítványát egész éven át tanítja olvasásra. Ráckeresztúr oktatásával kapcsolatosan 1747-től maradtak fenn iratok. Az iskola Ráckeresztúron 1747-1910-ig egyházi elemi iskola volt. Az 1747-es jegyzőkönyv szerint az iskolamester és orgonista Fricki János, egyben községi jegyző is volt. Iskolai oktatás még nem volt ebben az időben, mert a szülők nem küldték iskolába gyermekeiket.
Az oktatás ugyan megvalósult ez idő tájt a településen, de igazi küldetését nem tudta teljesíteni. Kevés gyerek járt iskolába, úgy a sok munka miatt, mint az elmaradott gondolkodás végett. Úgy érezték az emberek akkor tájt, hogy a falusi, egyszerű embereknek nincs szükségük a tudományokra. Fontosabbnak tartották a jó dolgos, munkabíró ember kinevelését. A tudományokat hasztalan dolognak tartották. Ez a felfogás sajnos a későbbi években, sőt évtizedekben is jellemző volt. Az 1800-as évek elején sem javult sok tekintetben az oktatás helyzete falunkban. Ez idő tájt folyt ugyan már rendes tanítás Ráckeresztúron, az úgynevezett „oskolaszobában”, de akadtak tényezők, amelyek az oktatás ügyét hátráltatták, nehezítették. A kötelező iskolába járást nehezen tudták betartani.
A gyerekeknek kora reggeltől késő estig a földeken kellett dolgozniuk. A szegénység is nehezítette az iskolába járást. Probléma volt a ruha, cipő, és az iskolai felszerelés megléte is. Hátráltatták az oktatás körülményeit, hogy a község elöljárói nem mindig vették komolyan az oktatás fontosságát. A tanító gyakran nem kapta meg fizetségét. A zsellérek is vonakodtak megadni a tanító természetbeni járandóságát. Az 1818-as püspöki jegyzőkönyv az alábbiakat rögzíti: az iskolaépület 12 és fél öl hosszú, két terem van benne. Egyik a mesteré, másik a tanterem. Az épülethez tartozik kamra és istálló, valamint 28 öl hosszú, és 15 öl széles konyhakert. A tanterem mindkét nembéli gyerekekkel közös, 70 személy befogadására alkalmas. A tanító ez időben Gyuszta József, 31 éves, magas termetű, egészsége jó, nős, 3 gyermeke van. A retorikai osztályt Fehérváron végezte el. A gyerekek tanításához elé tudással rendelkezik, szorgalmasan látja el feladatát. Erkölcsi élete tiszta. Orgonálni nem tud tökéletesen. Másik hivatala is van, jegyző. Segédtanító nincs.
Az iskolamester évi jövedelme 1818-ban összesen 110 forint 23 fillér. 99 iskolaköteles közül csak 55 járt iskolába (35 fiú, és 20 lány). 1868-ban lépett életbe Eötvös József népoktatási törvénye. Korabeli becslések és felmérések szerint a törvény megjelenésének idejében a tanköteles gyermekeknek csupán 48%-a járt iskolába. A népoktatási törvény nyomán jelentősen korszerűsödött a magyar elemi iskoláztatás, de a fejlődés hosszú folyamat eredménye volt. Ráckeresztúron az Eötvös törvények különösebb változást nem eredményeztek. A község elöljárósága határozatot hozott 1872-ben iskolaépítésre, mert a meglévő iskola kicsi, kevés férőhellyel rendelkezik. Az iskolaépítés állami kölcsönből történt, és nagy segítség volt a község általi természetbeni szolgálatok, mint napszám, beszállítás, stb. Az 1886-os tanévkezdés már az újonnan épült iskolában volt.